szubkultura

Lassan magával sodor a remegés, ez az üresség, ami elborít már
És a megadás könnyeit, letörli rólad majd a valóság,
Akkor végre megérted, hogy szükségem van rád,

Még talán, minden szó, minden vágy után

Az úton, ami a semmibe vezet, az éjbe zuhannak a nappalok,
S a testünkre rajzolt jelekből, felismerik már a holnapot.
Miért nincsenek ablakok, a félelem falai között,
S az ajtók, amin átjutottunk, bezárulnak a hátunk mögött (már)

És ha túl vagyunk már mindenen, mert nincsen múlt és nincs jelen.
Mikor átlépünk egymás felett, kéz a kézben még veled.
A kétségbeesés hullámai, majd átcsapnak a fejünk felett,
S az őrület szavait végre megérted, hogy mit jelentenek.
A tükörből a múlt ezer arccal néz vissza rám,
Én elfordulok majd csendben, hogy ne lássam, ne érezzem...

Talán minden szó, minden vágy után, másképp nézel rám.
Talán...